A valóság szerintem...

A magasrendű Merkúr-szülött alkalmazkodó hajlékonysága zsenialitása, lelkiismeretessége, igazságkereső szenvedélye és a mélyebbre merült Merkúr-lény diplomatikus ravaszsága, elasztikus mimikrije mögött azonos tendencia rejlik: a tűz megkerülésének ösztönös törekvése. E szenvedélytől és szenvedéstől való félelem zárja el a végső megvilágosodástól. Annak ellenére, hogy Hermész útjának zarándoka, mindenki másnál jobban látja már a magasból, hogy életművének beteljesedését egyedül a tűzön át érheti el.

Ha a földi Merkúr önként máglyára lép, annak lángja fároszként lobog fel a felső régiókig.

A Szűz-szülött beavatásának legnagyobb próbája a tűz. De amíg nem veti magát a lángok közé, nem jöhet rá, hogy a misztériumok tüze nem éget, hanem transzmutál.

Ha a Szűz-szülött aszcendense mentális dekanátusú tűzjel, az azt jelenti, hogy a Szent Hegy csúcsán lévő Szentélyben már meggyújtotta a mágikus Tüzet.

A Főnixmadár Merkúr tüzében röppen fel.

Aki a Merkúr jelében kering az inkarnációk egyre magasabbra emelkedő spirálkörein, annak az aspiráció tüzében egyesülnie kell végül Hermész Triszmegisztosszal. Hermész neofitái ettől a pillanattól rettegnek szent borzalommal és erre vágynak lényük legmélyén.

Még mindig éget a hiánya. A gyász soha nem múlik el, csak megtanuljunk, hogyan ne gondoljunk rá. Édes kis Mócsingom. Bárcsak együtt tölthetnénk még egy napot itt a földön, itt ahol az otthonunk volt. Egyszer újra találkozzunk, ott ahol nincs idő, és nincsen tér……

Nem az atomjaink határoznak meg minket, hanem az információ melyet tárolnak.

Minden ami akkor volt, ma már nem létezhet. A szereplők mások lettek, a problémák tovább formálódtak, máséi lettek. Valami véget vért, utat engedtünk az idegeneknek, kitértünk előlük. Lassan vonszolják magukat a napok, a múlt amelyben megszülettek feledésbe merült. Lépteik lassúak voltak, vicsorogtak rájuk az árnyékok, hangja torz eszméletlenségbe merült. Éld meg újra az egészet! - mondta utoljára, szépen lassan hátrálj ki blőle. Harcolj magadért, keresd meg a legsötétebb foszlányt, tépd fel, küzdj, verd a fejedet a falba ha kell, de ne hátrálj többé, mert nincs út oda többé. Csendes volt a jötte, harsányak a színei, a vonzódás a része, aranysárga a nyomot hagyott.

A bolygók fülledt, gyilkos közelállásban borzalmakkal telítik a világot. Állócsillagok nyomasztó kisugárzása árad. Éjszaka fényuszályos üstökös szántja az eget. Napfoltok, mágneses zivatarok rázzák az idegpályák hálózatát, a földet és vizeket. Minden válság kirobban. A betegségakuttáválik,a mánia tébollyá, a harag bosszúvá, a viszály háborúvá és a háború megállíthatatlan vértengerré.- Szepes Mária -

A szuper hold napján elvesztettem az egyik legfontosabb dolgot ezen világon, a szemem fényét, Édes Pannámat. Elragadta Őt a kozmosz ziháltsága, beszélnem is nehéz még róla. Ezt a részt a Vörös Oroszlánban olvastam nem sokkal utána ….a könyvet lassan fél éve olvasom, s egy belső intuíció alapján hol előveszem, hol félre teszem. Ahogy írója is mondja, ez  könyv saját életet él, de mindig megtalál, ha szükségem van a segítségre.

Néha éjszakánként mint, ha egy szélvihar kapna fel, hogy reggel arra ébredjek, hogy a földhöz csap. Felébredek, körbe nézek és nem értem hol vagyok.. ez lenne a valóság? Olyan idegennek tűnik… Amit éjszaka valóságképp éltem meg, az a rengeteg lederivált érzelem most késként hasít belém, hiszen rájövök, hogy csak ‘álom’ volt. Az üres szobában nem tombol a vihar, amit nappal átélek merevebb, színtelenebb, és meglehet, hogy formátlanabb mint az odaát töltött órák. Furcsa átmenet az első ébren töltött óra..  az éjszaka megélt érzelmek sodródnak még bennem ide-oda, de a szemem által közvetített tapasztalattal nem férnek össze… konyha, kávé, ablak, érzem, hogy nincs rend, jöjjön hát Szepes Mária, egy két oldal a kávé mellé .. olvasom, de nem értem, mert elkezd újra megtörténni… kinyílik az ablak, és megérzem a vihart, látom az embereket, a jeleneteket, érzem a szelet az arcomon, és azt hogy sodor olyan történések felé, ami nem rég még valóság volt. Kicsit fáj is, hogy most azt hiszem, hogy nem az. Zsibbadt az idegrendszerem, kóválygok amíg alkalmazkodok a megváltozott feltételekhez. A megtorpantság elmúltával általában kezd kellemes lenni az érzés; bár egy másik valóság volt, még is átélhettem valamit, ami itt szűrrealitás, ott pedig valóság.

Tulajdonképpen megdöbbentő, hogy itt, ezek között a sorok között már réges-régen megfogalmaztam valamit, amit habár nem is elfeledve, de kimondásának jogán, felmentettem magam a buta együgyűség naiv lángjaitól és belevágtam egy kalandba, amit egyszerűen meg akartam élni, és ezért nem voltam hajlandó pár tényt és megállapítást beleintegrálni a gondolkodásomba.. csak azért, hogy tökéletes visszhangja legyen a kreált valóság, annak amit megalkottam jó pár évvel ezelőtt.

Végigsöpör a szél közöttünk, elsodorj azt, aminek menni kell, s finoman lüktetni kezd bennünk, ami születik. A fény takarja arcotok, körvonalaitok kirajzolódnak lassan a természet lágy vonalaiból. Köszönöm, hogy köztetek élhetek, tanulhatok, és formálódhatok, növekedhetek, és adhatok. Csendes minden, nyugodt és tudatos.

Körbeverés folyik manapság. Mint ha senki nem kapná meg azt amit akar, bár lehet, hogy ennek valójában az az oka, hogy nem tudjuk, valójában mit akarunk… vagy kit. És hogyan. Ha megkaptuk, hogyan legyünk mellette.. hogyan legyünk a társa? Ma amikor ékként hasított a tudatomba, hogy el kell engednem valakit, megkezdődött a gyász időszaka. Nem tudom meddig fog tartani, de vannak lépcsői. Az elképzelt dolgok, míg meg nem történnek, csupán lehetőségképp élnek bennem, még is, mint ha elvesztenéd őket abban a pillanatban, s így a hirtelen megvonásuk, hiányuk üres teret hagy maga után. Második rész, a felismerések; rájövök, hogy miért alakulnak így dolgok. Végre az embert kezdem látni, és nem azt amit hiszek róla. Nem az ideát, egy fikciót. Az elképzeléseim és a valóság ütközik. Az élet nem egy kibaszott tündérmese. Mindennek meg kell tudnom fizetni az árát. Itt ülök és azon gondolkodom, hogy mit veszítettem… nem azt, amit eddig gondoltam róla.. Magamnak teremtettem, és én magam fogom elpusztítani is. Még is, hosszú órákon keresztül ébren tart valami, így mikor elfáradok könnyebben adódik a válasz, hogy a magány a magyarázat. Pedig az az ok. A folyamat eredménye ami ezen alapul, az én hasznom. Ezek az aktív éberségben töltött órák. Mocorog a tudat. Hely kell neki. Még is gyászolom őt, mert tudnék neki adni. Végre,… megint valakinek tudtam volna..ezt gyászolom. A saját érzéseimet. A holnapi nap, a következő ébren töltött órák arról fognak tanúskodni, hogy átértékelődik néhány alapvető tézis. S megszületik egy újabb gondolat melyből később érzelem születik, ez lesz az antitézis. Tudtam volna neki adni, a szeretet, a szerelem egy rettentően kreatív folyamat, utat akartam találni hozzá, otthont magunknak. Ezek csak álmok egyenlőre. Csak én vagyok, a valóságom, és az akaratom.

Ha mehet is, csak úgy megy önmagához, mint a pincébe szénért menne Freuddal, s egymás kezét szorítanák.

Parti Nagy Lajos